A salgótarjáni, Arany János úti belvárosi temetőben utolsó útjára kísérték az életének 90. esztendejében elhunyt Szabó Gézát, a DVTK történetének legeredményesebb edzőjét, aki kétszer vezette kupagyőzelemre csapatát, és bajnoki bronzérmet is nyert a vasgyáriakkal. Szabó Gézát a DVTK saját halottjának tekinti. Temetésén Varga András esperes plébános szavai után a DVTK-család nevében a klub kommunikációs igazgatója, dr. Világi Péter búcsúzott tőle. Emlékét örökké megőrizzük!

 

Dr. Világi Péter a Szabó Géza által elmesélt történetekből és a régi játékosok visszaemlékezéseiből osztott meg a jelenlévőkkel pár kedves gondolatot, rendhagyó módon így emlékeztünk a valaha volt legsikeresebb edzőnkre:

Hölgyeim és uraim, kedves család, tisztelt gyászolók!

Megtiszteltetés számomra, hogy a DVTK-család nevében, kommunikációs igazgatóként én búcsúzhatok el Szabó Gézától, klubunk legsikeresebb edzőjétől. Szomorú alkalomból gyűltünk ma össze, annak viszont örülök, hogy sok ismerős arcot látok a magyar futball világából, mindenki azért jött, hogy lerója végső kegyeletét egy nagyszerű ember előtt. Sokan jobban ismerték nálam, de én és a korosztályom azt mondhatja el magáról, hogy a csapatának a játékán nőttünk fel, szerettük meg a futballt és a DVTK-t. A gyerekszobám falán hosszú évekig ott volt a Képes Sport közepéből kivett poszter, amely az 1978/79-es bajnokságban szereplő csapatot ábrázolta. Azt a csapatot, amely a klub történetének legnagyobb sikerét aratva bronzérmet szerzett, és 1977-ben és 1980-ban Magyar Kupa győzelemig jutott. Ma már ezt a csapatot Diósgyőrben Aranycsapatnak nevezzük. Ennek volt edzője Szabó Géza.

Halála után volt játékosait kértük meg arra, hogy emlékezzenek volt edzőjükre, a következő percekben az ő történeteikből mesélek el párat.

Szabó Géza tanáremberként csöppent bele a labdarúgásba, az utánpótlásnevelésben képzelte a jövőjét, ám mégis a Stécé első csapatának lett erőnléti edzője. Amikor itt, Salgótarjánban nem hosszabbítottak vele szerződést, akkor Diósgyőrbe csábították, ráadásul a szakmai stáb élére. Azonban a szerződés aláírásakor egy váratlan probléma merült fel: az előző vezetőedző is maradni akart. Ez azonban mégsem szegte Szabó Géza kedvét, és előbb erőnléti edzőként, majd a bajnokság hajrájában, amikor elődje betegállományba került, akkor már vezetőedzőként vezette vissza az élvonalba a DVTK-t. Ahogy mondani szokták, a többi már történelem...

Szabó Géza sok mindenben megelőzte a korát, az egyik ilyen terület az akkor még gyerekcipőben járó erőnlét fejlesztése volt, amihez nagyon sok futás is kellett.

A bükki Lófő tisztásra ő például nem kirándulni vitte a játékosait, a játékosok pedig nem a gyerekeiket cipelték magukkal, hanem medicinlabdákat. A DVTK meg is nyerte az akkori MLSZ által az NB I.-es csapatok számára kiírt futóversenyt. Ennek persze a futballpályán is meglett a gyümölcse. Amikor az ellenfél játékosai a 70. perc táján már a térdükön jártak, akkor Salamon József, a csapat legendás középhátvédje odakiabált a többieknek, „Srácok, dobjunk rá még egy lapáttal!", mire a csapat nagyobb fokozatra kapcsolt, és így nyerte meg sorra a meccseket.

A DVTK játékosai - mint ahogy egyik futballcsapat játékosai sem - nem igazán szerettek futni, ezért igyekeztek kicsit elcsalni a kilométereket. Szabó Géza persze tudta, hogy megpróbálkoznak ezzel, így szándékosan több kört határozott meg az edzések során, mint amennyi szükséges lett volna, így bár megpróbálták spórolni a futással a minden hájjal megkent diósgyőri fiúk, mégis tudtukon kívül, éppen annyit edzettek, amennyit Szabó Géza szeretett volna. De ezt csak ő tudta, és sokáig nem is árulta el nekik.

Ő maga így mesélt róluk: Büszke vagyok arra, hogy tehetséges játékosokkal dolgozhattam együtt, és el tudtam fogadtatni velük egy sokszor már emberfelettinek tűnő munkát. Örülök, hogy sikerült megtalálnom az adottságaiknak megfelelő helyüket a csapatban, és kevésbé ismert játékosokból híres, válogatott labdarúgókká váltak.

Szabó Géza nem csak kiváló erőnléti edző és nagyszerű vezetőedző volt, de ízig-vérig pedagógus is. Nagyon fontos volt számára a csapategység és a jó közösség, korábbi játékosaival szinte az élete végéig tartotta a kapcsolatot, névnapokon, születésnapokon mindig felhívták egymást és olyankor felelevenítették a szép emlékeket.

Az úgynevezett csapatösszetartásokat is ő vezette be Diósgyőrben, az ő kérése volt, hogy a mérkőzések előtti estét már töltsék együtt; ekkor egyesével mindenkivel átvette, hogy másnap kinek mi lesz a feladata, és mindenki elmondhatta, ha valamilyen problémája volt. Veréb György az Aranycsapat legendás kapusa úgy fogalmazott, mindig tudta azt, mikor kell meghúzni, és mikor kell megereszteni a gyeplőt.

A mérkőzés előtti estéket általában a Csanyikban vagy az Építők Szállóban töltötte a társaság. Vacsorára mindig csülköt ettek, majd mikor végeztek, Salamon József rendre feltűnt Szabó Géza asztalánál, és arra panaszkodott, hogy a nehéz étel megülte a gyomrukat. Az edző ilyenkor engedélyezett egy pohár fröccsöt a hálás fiúknak.

Egy alkalommal Szabó Géza elvitte a csapatot színházba, ő úgy fogalmazott: kultúrprogramra. Majdnem éjfélig tartott az előadás, de a színésznők kérték, hogy a játékosok maradhassanak még egy kicsit. Ő ezt engedélyezte, majd hirtelen azt vette észre, hogy egy szempillantás alatt eltűnt minden játékos, csak ő maradt ott egyedül a belvárosban. A villamos már nem járt, gyalog indult haza. Másnap aztán látta a fiúkon, hogy valószínűleg nem az előzetesen megbeszélt időpontban tértek nyugovóra, így aznap két edzést vezényelt a játékosok legnagyobb örömére. Mikor ezt közölte velük, annyit tett hozzá: "Bizony-bizony, karban kell tartani a testeket."

Az egyik legtöbbet emlegetett történet mégis a súlymellények története, ahogy később ő fogalmazott: „Ez rajtam maradt, mint szamáron a fül". Ő maga így mesélt róla:

- Főiskolás koromban, a nyári egy hónapos katonai kiképzésen reggeltől estig gyakorlócsizmát viseltünk. Leszereléskor, amikor felvettük a civil cipőt, szinte repültünk, annyira könnyűnek éreztük a lábunkat. Innen jött az ötlet, hogy a focistákat is hasonlóan kellene megterhelni az edzéseken. De csizmában mégsem lehet gyakorolni, ezért került szóba az súlymellény. Már csak az volt a kérdés, hogy honnan veszünk ilyet. ... Csehszlovákiából testre szabott, homokkal töltött súlymellényeket vásároltunk. Ott a jégkorongozók használtak ilyeneket. Ezekkel tréningeztünk három évig, elsősorban az alapozások során. Ha alacsonyabb osztályú csapatok ellen játszottunk edzőmeccset, akkor gyakran előfordult, hogy 25-30 percre felöltöttük a "golyóállót". A bajnokikon aztán a plusz kilók nélkül szárnyalt a csapat, erőnlétileg mindenkivel felvettük a versenyt.

Szabó Géza ezeket a mellényeket vitte magával Diósgyőrbe, ahol persze nem várt akadályba ütközött: a diósgyőri játékosok leleményességébe. A rafinált labdarúgók kilyukasztották a vásznat, amiből körrő-körre fogyott a homok, így egyre könnyebb lett a futás. Ez persze hamar feltűnt a vezetőedzőnek, aki maga is dörzsölt volt, ezért a homok helyére ólom került a mellénybe, azt mégsem lehetett könnyen kivenni. Máshol, de nem Diósgyőrben! A fineszes játékosok ugyanis futás közben apránként szabadultak meg a mellénybe varrt ólomsúlyoktól.

Folyamatosan ment tehát a sakkjátszma a szakmai stáb és a játékosok között, amikor az egyik előnybe került, a másiknak mindig volt rá válasza.

És ki nyert a végén? Természetesen a DVTK!

Köszönjük Szabó Gézának azt a hét és fél évet, amit Diósgyőrben töltött, köszönjük a rengeteg győzelmet, a rengeteg örömet és bízunk benne, hogy mostantól az égből letekintve is örömét leli a mai utódok játékban.